Tipikus fotós történet az enyém: a digitális éra gyermekeként világ életemben fotóztam, eleinte még kompakt filmessel, majd digitálissal, később telefonnal. Aztán ahogy ráfordultam a harmincas éveim második felére, és egyre közelebb került a gyermekvállalás, felmerült bennem az igény a jobb képekre. Olyanokra, amiket jó visszanézni. Bő másfél-két évnyi intenzív tanulás és 250 ezer (igen, tényleg annyi) elkattintott kép után, millió más fotóshoz hasonlóan rájöttem két dologra is: egyrészt én ezt nem csak az eredmény, hanem önmagában a tevékenység miatt is szeretem csinálni. Másrészt egyre kevésbé van hozzáadott értéke az ezeregyszázadik rólam, a feleségemről, vagy a környezetemről készült képnek. Viszont akkor is, most is az „emberfotózás” volt az én műfajom, így hát elkezdtem barátokat, ismerősöket, illetve a munkahelyemen céges eseményeket fotózni.

Nagyjából ezen a ponton lövi fel az átlag fotós a kovácspistiphotography instagram oldalt, majd kezd fizetős kuncsaftokra vadászni. Én sem voltam másképp ezzel, de hamar rájöttem, hogy nem sok értelme van: a saját szakmámban sikeres karriert építettem fel, azt elhagyni eszembe sem jutott soha, így egzisztenciális motivációm nem nagyon lehetett egy fotós vállalkozás felépítésére. Az önkéntesség mindig vonzott, így hát adta magát, hogy a megszerzett tudást és felszerelést ezen a téren állítsam szolgálatba.